Üdv mindenkinek, aki idetévedt.
Ez a blog - bármily hihetetlen - az aktuális X-Faktort kommentálja, egy sajátos nézőpontból: a szerzők eljátszanak a gondolattal, mi lenne, ha ők is zsűritagok - bocsánat, mentorok - lehetnének.
A szerzők, azaz mi: László, aki ezeket a sorokat írom, és Anna, az élettársam. Eredetileg youtube-videó, netán podcast formátumban gondolkodtunk, de aztán a tettet megölte az okoskodás. Ezek helyett marad ez: az alap blogsémára feltöltött bejegyzések.
Aki esetleg nem tudná, mi az a premissza, (az szégyellje magát) nézzen utána, majd kattintson a "tovább"-ra.

Ha mostanra már mindenki biztos a szó jelentésében, akkor bátran el is kezdhetjük összeszedni ezeket az előzetes alapvetéseket.

Mit tettünk le az asztalra?

Semmit.
Pontosabban a zeneiparban semmit. Mindkettőnknek van tisztes, becsületes polgári szakmája, hivatása, amit tudásunk legjavát adva űzünk. Egyikünk sem énekes, zenész, vagy egyéb komédiás, még csak amatőr szinten sem. Igaz, jómagam kacérkodom a gitározással, ez egyelőre kimerül a gitárzene hallgatásában, ámde nem a játszásában. Továbbá - állítólag - hangom nincs, de hallásom van.
Asszonykámnak kellemes, olykor erőteljes hangja van, hangszerként pedig lelkem hárfájának húrjain játszik, némelykor az idegeimen.
Én a rock-és metálzenét favorizálom, szinte kizárólagos módon. Ennek ellenére nem zárkózok el mereven a többi stílustól sem. Oké, nyilván leszámítva az olyan műfajokat, amikhez tehetség nem, csupán feltűnési viszketegség szükséges, mint pl a rap, a reggie, a blues, a jazz, a funky, a punk, és a techno.
Jó, ebben a listában azért akadt némi túlzás.
A NŐ szereti a Pearl Jam-et, a Kispált, a Quimbyt, általában a lounge zenéket, és egy csomó olyasmit, amin tíz megtekintés van a youtube-on (ebből öt az övé).
Hogy akkor mégis mink van? Remélem, alapvető jóízlésünk.
Képesek vagyunk megkülönböztetni a hamisat a tisztától, a képzetlent a képzettől, a hitványt a középszerűtől, és azt pedig a kiemelkedőtől. Mindehhez nem szükségeltetik zeneakadémiai végzettség, amiképpen ahhoz sem kell Michelin-csillagos séfnek lenni, hogy valaki bátran ki merje jelenteni az elsózott levesről, hogy: ez sós.


Mit akartok? Mi az, ami hajt?

Eléggé gyűrött arcúak vagyunk ahhoz, hogy még emlékezzünk a Ki mit tud?-okra. Ezek az ős-tehetségkutatók hozták azt, amit - szerintem - egy átlagos fogyasztó ettől a műfajtól elvár: alapos előzetes szűrésen átesett, a közepesnél - legalább műfaján belül - érdekesebb, kimagaslóbb, tehetségesebb előadókat, produkciókat, melyeket egy ismert és elismert szakmai zsűri értékelt, majd az ő, és a nézők(!) együttes szavazataival eldőlt, hogy abban az évben kik a legjobbak.
Mivel az X-Faktor (és hasonló társaik) nem a szakmának szóló, zárt kapus megmérettetések, hanem a nagyközönség igényeinek megfelelni kívánó, később felnövő sztárpalánták neveldéi, ezért érdekes lehet, hogy egyes potenciális majdani fogyasztók, azaz pl mi, mely előadónak mennénk el koncertjére, hallgatnánk meg szívesen a rádióban, vagy vásárolnánk meg lemezeit (vicceltem, ha Freddie Mercury feltámadna, és kiadna a Queen egy új albumot, azt is letölteném, vagy meghallgatnám a YT-on).
No persze a zsűrizés egy roppant egzakt tudomány, oda nem elég csak bebüfizni annyit, hogy "ez tetszett", vagy "ez nem tetszett". De semmi baj, majd néha mi is bedobunk olyan szavakat, mint pl az "intonálás", és akkor majd legalább akkora szakértőnek fogunk tűnni, mint a Gáspár Laci.


De mivel ez egy kereskedelmi tévés műsor, ezért elsősorban szórakoztató kell, hogy legyen.

Ez nem vitás; de a szórakoztatásnak vannak árnyalatai.
Tudjuk, belátjuk, hogy ez egy relatíve kicsi, alig 10 milliós ország, ahol a tehetségek száma véges. És még ebből a véges mennyiségből is lejönnek a már befutottak, a rejtett tehetségek, a félénkek, vagy túlzottan szerények, a lámpalázasak. A maradékot oda-vissza lehalászták az elmúlt évek során, úgy, hogy már ott tartunk: a bekerülési életkort az első menstruáció érkezésének ideje felé szorítják, csak legyen legalább néhány említésre érdemes versenyző.
Ezzel párhuzamosan az évadok, a leadott adások száma, és az egyes műsorok is csak nyúltak, mint a rétestészta. Ez azt eredményezte, hogy egyre kevésbé szólnak a tehetségkutatók a tehetségekről.
Márpedig 2017-ben azon röhögni, hogy valaki szarul énekel, nyomorúságos, unalmas, és fárasztó. Lehet, hogy a magyar internet első mémje, Szalacsi Sándor 2002-ben még újszerű, mulatságos, és szórakoztató volt (haha, de marha vicces, nézd már, nem csak fogyatékos, de még alkoholista is, hát a térdem csapkodom komolyan), de ez ma már inkább kínos. A selejtező adásokban botfülű, orr-fej-fahangú, önkritika nélküli, jóakarók nélküli, ilyen-olyan módon kripli embereket felvonultatni, és kinyújtott kézzel röhögni rajtuk, az a középkori vásári mulatságok szintje.


Ha nem ezt, akkor mit szeretnétek látni?

- A produkciókat, lehetőleg az elejüktől a végükig.
- Rövid, tömör, korrekt, velős, nem személyeskedő, minimálisan jópofáskodó értékeléseket.
- Nem egyértelmű esetben szavazást.


És mi az, amit nem?

- Nem érdekel a zsűri. Mármint: a tagok, mint személyek, egyáltalán nem. A véleményük érdekel.
- Nem érdekel a műsorvezető sem. Legkevésbé pedig a műsorvezető, és a zsűri interakciói azok, amik érdekelnek.
- Nem vagyunk kíváncsiak a közönségre, mint a hangerejét szavazatzsaroló, vagy szavazatot elveszejtő fegyverként használó masszára. Üljenek kussban a dal alatt, hogy halljuk, és a végén tapsoljanak, ha tetszett.
- Nem érdekel senki sztorija, még annyira sem, hogy honnan érkezett. Első körben maximum egy keresztnevet kérek, hogy meg tudjam szólítani, és ha jó a produkció, akkor esetleg érdekel a vezetékneve is.
- Nem kell az állva tapsolás. Színpadias; felesleges. Ez nem pártbizottsági ülés.
- Az egyértelmű négy igen, vagy négy nem esetében felesleges a szavazás.
- Elítélendő, ha valakit a kora, nemzetisége, vallása, bőrszíne, testalkata, származása, anyagi helyzete, nemi identitása, családi háttere, testi vagy lelki fogyatékossága miatt hátrányosan kezelnek.
- Elítélendő, ha valakit a kora, nemzetisége, vallása, bőrszíne, testalkata, származása, anyagi helyzete, nemi identitása, családi háttere, testi vagy lelki fogyatékossága miatt előnyökben részesítenek.


De mindez mindegy, hisz tudjuk, hogy az egész forgatókönyv alapján zajlik, előre megrendezett.

A "tudjuk" helyett fogalmazzunk inkább úgy, hogy erős és megalapozott az a sejtés, hogy ez bizony így van.
Valószínűleg kb annyira megrendezett, mint egy Győzike, vagy egy Való Világ: van egy körülbelüli történetvázlat, amit a szereplők a saját személyiségüknek, habitusuknak megfelelően adnak elő.
Persze ez egy tehetségkutató esetében így is épp elég szarul hangzik, úgyhogy a móka, és a békesség (na meg a blog puszta értelmének) kedvéért menjünk bele a játékba, és fogadjuk el az RTL Klub szabályait: tegyünk a továbbiakban úgy, mintha minden "dráma", minden esemény valós, spontán, és igazi lenne.
Nehéz lesz, de megpróbáljuk adni a hülyét. Biztosan lesz eset, ahol csak kibukik majd a "hát ezt már nem hiszem el", de nem baj.


A végére pedig egy technikai jellegű jótanács: az aktuális bejegyzéseket érdemes párhuzamosan olvasni az RTLmost archívumában megtalálható epizóddal. Mi is így írjuk őket.

Hajrá!